fejlec

Legyünk jóban Belső Gyermekünkkel

Úgy érzi, hogy mindenben másoktól függ? Örökké a külvilágnak akar megfelelni? Szenvedélybetegségek, kényszeres viselkedések rabja? Sokszor keríti hatalmába a bizalmatlanság, szorongás, félelem, pánik? Nehezen tud kötődni másokhoz? Párkapcsolati problémái vannak? Üresség, depresszió gyötri? Vagy épp ellenkezőleg: nem érti, miért reagál olyan hevesen egy látszólag apró problémára? Ilyenkor gyakran a megsebzett „belső gyermekünk” jelez, az ő vágyai, érzései, szükségletei irányítják a viselkedésünket.


en

Talán közhelyszámba megy a megállapítás, hogy mindenkiben él egy gyermek.
Egy terapeuta számára azonban ez nemcsak egyszerűen valóság, hanem egy összetett elmélet, amelyre foglalkozások és technikák sora épül. Milyen helyzetben kerülhet elő a kapcsolatunk a saját belső gyermekünkkel? Miben segíthet, ha foglalkozunk vele? Egyáltalán, hogy kell őt elképzelni? Szilágyi Betty terapeutával beszélgettünk. A múlt, a jelen és a jövő egy belső erőforráson keresztül összefügg egymással.




Ki a mi belső gyermekünk? Miről ismerjük fel őt?


Érdemes abból kiindulni, hogy nagyon sok személyiségrészből épülünk fel. Máshogy működünk például a munkahelyen, ahol dönteni, tárgyalni kell, felelősséget kell vállalni, mert az jobban előhívja a felnőtt énünket. Aztán lehet, hogy hazamegyünk a szüleinkhez, és belecsúszunk egy gyermekibb viselkedésbe, azaz hisztizünk, vagy nem merünk nemet mondani akkor sem, ha szeretnénk. Minél „egészségesebb” egy személy, annál kisebbek a különbségek, annál egységesebben működik. A „belső gyermek” az a személyiségrészünk, amelyik a múltunkat, vagy hívhatjuk úgy is, hogy a tudattalanunkat képviseli. Ez is legalább két részből áll. A tiszta gyermeki énünk az, aki képes rácsodálkozni a dolgokra, és a pillanatban élni, a pillanatnak örülni. Ha sír, akkor minden sejtjével sír, ha szomorú, minden sejtjével szomorú. Ez az a személyiségrészünk, ami menet közben elveszhet, és megmerevedett, rideg, hideg, racionális felnőttekké válhatunk. Eltávolodhatunk tőle, és kialakíthatunk egy „hamis én”-t, amiről azt hisszük, hogy akkor vagyunk elfogadhatóak és szerethetőek, ha ilyenek vagyunk. Ha például a szüleinktől azt tanuljuk meg, hogy akkor vagyunk értékesek, ha ötöst hozunk haza az iskolából, akkor felnőttként is maximalisták leszünk, de sosem dőlhetünk nyugodtan hátra, mert mindig azt érezzük, hogy még jobbá és jobbá kell válnunk. A szabad gyermek mellett azonban ott van a megsebzett, sérült belsőgyermek is. Ez az a részünk, amely az összes gyermekkori traumánkat hordozza.


Akkor is, ha már nem emlékszünk egy-egy traumatikus élményre?


Igen. Minden, ami velünk történt, ott van bennünk emlékként sejtszinten. És nemcsak a kisiskoláskori, hanem a magzatkori is – csak a tudatalattinkban. Viszont azáltal, hogy ott van, folyamatosan aktiválódik. Amit nem tudunk feldolgozni, és nem tudjuk beépíteni a személyiségünkbe, az ott marad feldolgozatlanul, és különböző élethelyzetek előhívhatják. Ha mondjuk gyerekként sokat kritizáltak minket, lehet, hogy most akkor is mély érzelmi választ adunk, ha valaki csak kijavítja egy hibánkat.


Automatikusan tudunk kapcsolódni a belső gyermekünkhöz, vagy ki kell alakítani hozzá a kapcsolatot?


Két véglet van. Az egyik, hogy megpróbáljuk teljesen kizárni mindkettőt, a sérültet és a szabad gyermeket is. Nagyon fontos, hogy kizárni nem lehet csak az egyiket, vagy csak a másikat. Ha kizárjuk a sérült énünket, hogy ne zavarja össze a mostani életünket, akkor elnyomjuk azt az énünket is, aki megéli az érzéseit, tudja élvezni az életet és a pillanatot. De hiába próbálkozunk, teljesen nem lehet a belső gyermekünket figyelmen kívül hagyni. Bejöhet az álmainkba, vagy ha túl nagy a stressz, akkor áttör, és mi lepődünk meg a legjobban, hogy vajon honnan jött ez a dühroham, tehetetlenség, sírás. Vagy átmegy testi tünetbe, és valamilyen betegség formájában jelenik meg. A másik véglet, amikor nem elfojtjuk, hanem teljesen átadjuk az irányítást a belső gyermekünknek. Ilyenkor láthatunk olyat, hogy ott van egy hisztis, toporzékoló, szorongó, pánikoló 5 éves egy 40 éves testben.


Az jellemző, hogyha elképzeljük a belső gyermekünket, hány évesnek látjuk?


Nem, ez helyzetektől függ, hiszen minden életkorban gyűjthetünk sebeket. Egy belső gyerek terápián valamennyi korszakon végigmegyünk, hogy megtaláljuk a feldolgozatlan élményeket. Nemrég például arról számolt be egy páciensem, hogy motorzúgást hallva támadt benne óriási feszültség, pedig teljesen nyugodt körülmények vették körül. Meditáció közben egy magzatkori élménye jött elő, ahogy hallotta, hogy az apukája kívül kiabál, ő pedig félelmet érzett az édesanyja pocakjában. Egyszerűen visszacsúszott abba az viszonyrendszerbe. A későbbi rossz élményeink aktiválódását azért könnyebb felismerni.


Mi az a helyzet, amikor terapeuta segítségére van szükség?


Szerintem mindenkinek szüksége van terápiára. Én tényleg azt gondolom, hogy ahogy eljárunk fogorvoshoz, vagy fodrászhoz, úgy a lelkünket is érdemes ápolni, tisztítani, és karban tartani. Szerencsére már egyre többen belátják, hogy ez nem azt jelenti, hogy gyogyósok, vagy hülyék vagyunk, vagy valami komoly bajunk van. Hanem egyszerűen természetes, hogy egy terapeuta segítségével tudunk magunkra rálátni, ő tudja visszatükrözni a működésünket. Ez egyedül nem, vagy csak nagyon ritkán megy, mert arra, amiben benne vagyunk, nem látunk rá. Az pedig, hogy mikor kérünk segítséget, a tudatosság szintjétől függ. Elmehetünk akkor is szakemberhez, amikor már hatodszor váltunk el, és a negyedik munkahelyről rúgtak ki, vagy elmehetünk az első figyelmeztető jelnél.


De minél sérültebb egy ember, annál alacsonyabb az önértékelése, és annál kevésbé tudja beismerni, hogy terápiára kellene járnia.


Igen, ilyen csapda létezik. Ha gyermekkorban sokszor tapasztaltuk meg, hogy cserben hagytak, nem kaptunk támogatást, akkor valóban nehéz elhinni felnőttként is, hogy valakire számíthatunk, hogy nem egyedül kell megküzdenünk mindennel. Ezért az első nagy feladat, hogy egyáltalán tudjunk segítséget kérni.


Milyen technikákat vet be a folyamatban a terapeuta?


Először is ki kell építeni a bizalmi kapcsolatot – mint amilyennek gyermekkorban is meg kellett volna lennie. A közös felfedező út eleje, az első néhány alkalom beszélgetésből, feltárásból áll. Én abban hiszek, hogy a mélyebb rétegeket, a tudatalattinkat, ami a lényünk 85-90 százalékát teszi ki, képek segítségével, azaz vizualizációval, imaginációval, illetve meditációval érdemes feltárni. Hipnózisnak is hívhatnánk, de ezt a szót azért nem szeretem, mert ez az embereknek ijesztő lehet. De rengeteg olyan technika létezik, amelyeket csoportban jobban lehet használni. Szeretem a rajzolást, vagy a például a levélírást is. Ilyenkor akár egy gyerekkori énünk tudatába is beleképzelhetjük magunkat, és írhatunk szüleinknek, vagy felnőttkori önmagunknak. Mozgásos, pszichodráma jellegű feladatokat is gyakran végzünk, de szituációkat babákkal is eljátszhatunk.


Mitől függ, hogy az egyéni, vagy a csoportos foglalkozást javasolja?


Úgy látom, hogy óriási pluszt ad a csoport az egyénihez képest. Megtapasztalhatunk például egy „nem vagyok egyedül érzést”, hamar rájövünk, hogy hasonló élményeken mentünk át, jobban segít visszatükrözni önmagunkat, sok szeretetet, elfogadást tudunk adni egymásnak, és lehetőség van arra, hogy gyakoroljuk mindazt, amit tanulunk, hogy hogy lehet nem minősíteni, nem ítélkezni, hogy lehet elfogadni a másikat, türelmesnek lenni vele, figyelni rá.


Mennyi ideig tart, amíg eredményt lehet elérni?


Szerintem nagyjából 10 alkalommal át lehet dolgozni a gyerekkori történeteinket, a szüleinktől átvett önkorlátozó, önbeteljesítő parancsokat, tiltásokat, hitrendszereket, és egy komplett eszköztárat kap az ember, amit később önállóan is tud alkalmazni.


Miről számolnak be azok, akik már gyógyítgatták a sérült belső gyermeküket?


Sokszor csak azt mondják, hogy valahogy helyre kerültek a dolgok. Egészséges énhatárt tudnak húzni, tudják vállalni a felelősséget azért, ami őket illeti. Nem vesznek magukra fölösleges terheket, nem akarnak mindent megoldani, nem akarnak mindenkit megmenteni, tudnak nemet mondani, hamarabb felismerik, hogy mi jó nekik, valódi intimitást tudnak megélni. Többen felmondtak a munkahelyükön, és olyan munkát találtak, amit régóta szerettek volna. Átalakultak a baráti kapcsolatok. Képesek lettek valódi, felnőtt és érett párkapcsolatra. Sokan képesek voltak elengedni a „belső gyermekük” félelmeit, hogy mi lesz, ha nem lesz hibátlanul csinálnak valamit és megelégedtek az „elég jó”-val…
Ezek óriási eredmények.